Ébredések aprókavicsai

Göncz-Varga Judit: Ébredések aprókavicsai

(Bevezető gondolatok)

Van egy kedvenc mondásom. "... ne higgy el senkinek semmit, még nekem se. Tapasztald meg, és a hitedet egészítse ki a tudás." Mindig a közvetlen tapasztalat számít. A saját megélésnél nincs fontosabb.

Életem jelentős részében én magam is kerestem, pontosan sosem tudtam, hogy igazán mit, csak azt, hogy mennem kell, valami hajtott belül. Folyvást a miértek összefüggéseire vadásztam, pedig már akkor tudtam róla, ha elengedem a miértek keresését, megérkezne a hogyan is. De a hogyanok-kal vajmi keveset törődtem, csakis a miértekre kerestem a válaszokat. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy ezek a kérdések bennem sosem halkulnak el, mindig újabb és újabb köntösbe bújva toppannak elém és sosem hagyják magukat leleplezni. Így történt, hogy azt a fenenagy hangzatos „mindig minden happy-boldogság”-állapotot, amit annyira kutattam, nem sikerült megtalálnom, mert ahhoz először valóban le kellett merülnöm a legmélyebb bugyraimba.

Úton… Úton … szinte mániákus mottómmá vált a szó...na igen…persze..születésünktől kezdve egy utat járunk be és mindannyian valamiféle egyedi céllal érkezünk erre a kiképző bolygóra, hogy előbb-utóbb rátaláljunk a saját ösvényünkre.

Na ekkor lépnek általában az emberek az igencsak divatosnak mondható spirituális Útra…keresőkké válnak…Én se maradtam ki ebből az izgalmas folyamatból és sóvárogva, szivacsként faltam a könyveket, képzéseket éveken át…előadásokra jártam és magam is tartottam jó néhányat, eleinte önfejlesztő boldogságkutató klubokat vezettem, majd egyéneket, csoportokat és különböző életkorú közösségeket tartottam lelki vérkeringésben, áramlásban, ám valahogy magam sem voltam mindig rendben, valami még mindig hiányzott. Nem értettem, hiszen „annyit dolgoztam magamon”- így hittem.

A gyakorlatát, a kivitelezését a dolgoknak nem értjük s ezáltal pont a dolgok lényege hiányzik, ami miatt nem is tudjuk helyesen élni a jelenünket, nem sikerül tudatosan felébredettnek lenni. De sajnos vagy nem sajnos, a lényeget nem tanítja meg senki, sem mesterek, sem könyvek, sem couchok, sem tanácsadók, sem pszichológusok, sem vallási vezetők, sem templomi prédikációk, sem előadások, sem képzések. Nekem sem sikerült ezekből a válaszaimat megkapni, hiába vizsgáztam jelesre jó néhány „kócsingolásból”elméletben és hiába ékesítené szobám falát tucatnyi papír alapú tanúsítvány. Mégsem ezek adtak végső felismerést számomra. A megértéseinkhez, felismeréseinkhez meg kell érkeznünk egy hosszas folyamat során, amikor a legvégén sikerül elhúzni azt a sokrétegű fátyol függönyt, ami korábban eltakarta a szemünket. Egyesével. Az összeset! Mindeközben nincs más teendőnk, mint Élni, áramolni, no és leginkább lelkesedni. LELKESEDNI valamiért, csupa nagybetűvel. És erre másokat is rávezetni saját megélt példán keresztül.

Már nem keresem magamat én sem, hanem élem. Egyesek hitelesen megélt példája ad megfigyelési támpontot számomra is, ami által a kedvet és a lelkesedést piszkálom fel magamban a saját Életem forgatókönyvéhez. Viszont azt látom magam körül: emberek ezrei élnek úgy ezen a Földön, hogy nem mernek vagy tudnak Önmaguk lenni. NEM MERNEK ÉLNI, csak túlélnek, szenvednek, pózolnak, játszmáznak, manírkodnak, elrejtenek, elfojtanak. Sokáig én is közéjük tartoztam, szenvedtem, túléltem, háborogtam, ítélkeztem, igazságot akartam. Az Életet választani nem azt jelenti, hogy mindig könnyű. De azt sem jelenti, hogy mindig nehéz. Hol ez, hol az.

Én lettem más, vagy a többiek, vagy talán most vagyok igazán önmagam?

Lecsupaszítva önmagamat, lehámozva magamról a szerepeket egyre jobban körvonalazódik az az én, akit merek immár vállalni, akit nem a környező világ formált, hanem aki mindig is voltam, azelőtt, hogy megtanultam nem önmagam lenni. Persze mindig van mit kibontani, mindig van egy új puzzle darabka, ami beillesztésre vár. Sosincs vége a puzzle-kirakósdinak.

„Hú,de megváltoztál…nem ismerek rád”…mondják az engem „ismerők” körülöttem…hát persze, valóban így lehet az ő szemszögükből nézve, mivel addig a számukra ismert minták alapján éltem az elvárásuknak megfelelő életet, nehogy felborítsam a megszokottba vetett hitüket…így aztán jönnek-mennek, cserélődnek körülöttem az emberek. De vannak olyan igaz útitársak, akik valóban látják már ezen dolgok összefüggéseit és tisztában vannak egy-egy  élethelyzet dinamikájával is, akik teljes elfogadással tekintenek rám. Persze ehhez a részemről is totális őszinteség kellett, hogy önmagamat minden „bűnömmel” és megélésemmel, sorsommal együtt vállaljam előttük.

Így lett aztán egyre inkább merszem valódi önmagamat, tévedéseimet, bukásaimat, sebezhetőségemet, no és legféltettebb gondolataimat felvállalni mások előtt is, ami által persze gyakran hívtak különcnek, vagy más bolygóról érkezettnek. No persze eleinte még nagyon haragudtam emiatt a „megbélyegzés” miatt, de most már inkább büszke vagyok rá.

Aztán ahogy egyre inkább munkáztam önmagamon, úgy vált egyre világosabbá a tény, hogy pontosan a saját megélt és átégetett megtapasztalásaim által leszek, lehetek valóban hiteles önmagam és mások számára is. Jó ideig magam is a lelkes „majd én megmondom a tutit” tanácsadók táborát képviseltem és nehéz volt nem elfogultnak és részrehajlónak lenni. Magyarán osztottam az észt, vagy épp megmondó embernek csaptam fel. Vállalom ezt is. Akkori tudásom ezt a szakaszt képviselte, gyakran tudatosan vagy éppen tudat alatt bennem megformálódó ítéletekkel, nyers kritikai megközelítéssel. Nehéz volt leválasztanom magamról azokat a megkövesedett önkorlátozó hiedelmeket, amelyek gúzsba kötötték az egyoldalú szemléletemet.

Hosszú időbe telt ugyan, de mostanra már szerénység nélkül ki merem jelenteni, hogy én vagyok önmagam trénere, mert az az út vagy az a fejlődési szakasz, amit bejártam, számomra az volt a mérvadó és önmagam korábbi énjéhez tudom mindezt viszonyítani. Az én leghitelesebb tanítóim, trénereim is egytől egyig mind-mind hétköznapi emberek, olyanok, akik megmerték járni a saját poklukat.

Közel félévszázados koromra azt mondhatom el magamról, hogy minden kudarcom ellenére jól vagyok, mert rájöttem, hogy minden elém gördített nehézség és krízisem közepette is folyamatosan lelkes tudtam maradni. Afféle keljfeljancsi módra újra és újra visszabillentettem magam a tovább haladásra, a saját utamra.

Azt hiszem én elég sokszor elérkeztem minden poklom aljára és elég sokszor újraszültem már saját magamat is. Szerintem eleve nincsenek készen legyártott válaszok, mert minden ember más, és nincs csak fekete, vagy csak fehér. Nagyon sokféle működési mechanizmusban különbözőek vagyunk, viselkedésben gondolkodásmódban, reakcióban, mindenki más genetikai kóddal van ellátva, másképp van behúrozva mind idegrendszerileg, mind pedig érzelmileg…Mindemellett mindenkinek más önkorlátozó hiedelmei vannak, amiket élete során rástigmázott vagy épp bele csurgatott a környezete. Tehát mindenki más és más csillagközi utazásban vesz részt.

Így hát nincs egy olyan kézikönyv, ami univerzálisan megtudná mondani, hogy ki mitől, hogyan lesz jobban, mert azt gondolom, hogy minden embernek meg kell szülnie a saját válaszait a földi utazása során.

Azt veszem észre, hogy a legtöbb tanácsadó, vagy tréner csupán a  könnyebbik megoldást kínálja arra ami valójában nehéz.

Azt gondolom, hogy alapvető mintákat, régi sémákat kéne az emberekben újra huzalozni és ehhez nem igazándiból a „minden rendben” mondatok folytonos mormolásán keresztül vezet út. Vagyis mindenkinek más megoldó kulcsa van és nem egy-két órás önismereti vagy pszichológiai előadás fogja bárkinek is megváltoztatni az életét, és el kell keserítsek sokakat, de nem is az online önismereti kurzusok, amiknek mostanság oly nagy divatja van!

Nem ez hoz eredményt!

Magam is végig másztam a „kötelező” létrafokokon és megjártam a poklot rengeteg sokszor, voltam mélyen és imbolyogtam suicid határmezsgyén is, dagonyáztam a depiben évekig és motiválatlan voltam. Ám mégis volt bennem egy afféle lelkesítő belső katalizátor, újraindító szerkezet. Mindig is sikerült megőriznem a bennem lakó gyermeket, így megmaradt bennem a játékos gyermeki lényem is, ami oly sokakból nyomtalanul eltűnik, felszívódik, lefojtódik. Arra tettem fel mindent, hogy szeretném megérteni azokat a belső folyamatokat, amik bennem zajlanak. És nyilván nem ismerem magam még most sem száz százalékig és azokat a folyamatokat sem, amik bennem zajlanak. De egy biztos, hogy nem akartam cselekvés nélkül megúszni, nem akartam olcsó megoldást. Tudom, hogy másképp nem úszható meg, csak úgy, ha felvállalom magam előtt a legsötétebb, legfájdalmasabb, legmélyebb dolgaimat. Ha belenézek félelmetes démonjaim szemébe, mert csak akkor tudok ezekkel dolgozni, ha bele is merek nézni.

Bármilyen terápia lehet ugyan afféle királyfi ébresztő csókja, de ébredni önmagam álmából, vagy éppen az ébredésből csakis én tudok, kőkemény önmunkával.
Én, és senki más!

Mióta járom a saját önismereti utamat, rengeteg olyan aprókavicsot is felhalmoztam tenyeremben, amiktől ideje volt megválni. Persze mindez nem ment egyszerre és nem is egyik napról a másikra, de talán nem is a tempó a lényeges, hanem a folyamat maga.

Apránként szórtam ki tenyeremből s így lett egyre könnyebb és könnyebb az út… Na jó, persze voltak szakaszok, amikor a kiszórtak helyébe újakat is felmarkolásztam, tartottam jó darabig, míg rájöttem, hogy nem érdemes. Így váltam lelkes kavics gyűjtögetővé, majd gyűjtögetőből alkotóvá, hiszen rájöttem, hogy a legkeményebb kavics is formázható, alakítható és szimbolikusan gyógyterápiaként is hasznosítható. Életre keltek a kövek és azóta mesélnek….

Mesélnek az útról, ahonnan felszedtem őket, mesélnek a vándorlásaimról, amit velem együtt tettek meg, mesélnek arról a világról, amiben útitársaim voltak és mesélnek múltról, jelenről….

S hogy milyen kavicsokat szedegettem fel ezen vándorlás során, azok csupán a saját felfedezéseim, a saját aprókavicsaim.

Az én aprókavicsaim az enyémek, azokkal a saját utam során találkoztam az út szélén, azokat én emeltem fel a porból.

Megosztom most ezeket abból a célból, hogy olvasása közben másoknak is legyen kellő bátorságuk a saját utazásuk során a saját kavicsaikat megtalálni, felszínre hozni, olykor dédelgetni, alakítgatni, formázgatni egy darabig, majd amikor eljön az ideje, megválni tőlük...

Vajon neked is vannak aprókavicsaid?

Rajta, kezdd el őket felszedegetni ….

Rólam mondtátok

Jó ide járni, mert így tartalmasabbak a szombatjaim.

Luca, 14 éves