Elmúlt éveim legnagyobb tapasztalata, hogy meg kell vallani, aki vagyok, abban a formában, aki vagyok. Az esendőséget is. Mert csak akkor lehet érteni, ha mutatom, aki vagyok, a ragyogást, a fényemet és árnyékot, a vágyaimat és félelmeimet, álmaimat és bukásaimat, csak így lehet igazán kapcsolódni hozzám őszintén. Annak aki mer. Annak aki szintén őszinte. Ha mutatom a személyeset, az esendőt, a sebeimet is.
Ahogy a fel-feltörő gondolataimat olykor papírra vetettem, akkor még nem sejtettem, hogy ezáltal találom meg én is a saját valóságomat. Van bennem egy rész, aki író és aki egy kicsit mámoros lesz a szavaktól, amik kibukfenceznek belőle.
Az írás során is leginkább az a bizonyos flow/áramlás ragad magával... valami megindul, elindul belőlem, valahonnan mélyről, ám sokszor csak olyan, mint egy rendetlen szekrény, amit ha kinyitok, ömlik ki belőle az összes holmi, pontosan úgy, mint a fejemből a szavak és a mondatok.
Szavakkal átcsatornázni bármit, ami legbelül zajlik, morajlik, hitelesen talán nem is olyan egyszerű, ám én mégis élvezem, ahogy éppen pont szavakon keresztül is formát ölthetek.
Ha már kavics- szerelem, ez a szimbolika az írásaim során is szerepet kapott, hiszen rápillantva életünk korszakain történő vándorlásunkat is nevezhetjük egyszerűen kavics szedegető folyamatnak is, amiben az utunk során elénk gördülő kavicsokból tudunk hidat építeni a tovább haladásunkhoz.
Nos, számomra ezen megéléseim adták az ihletet ahhoz, hogy mindezt leszüremlett esszenciaként papírformává, afféle önismereti ébredezés jellegű tárca bejegyzésekké, olykor szarkasztikusan őszinte glosszákká is megformázzam, megfogalmazzam. Így születtek meg a a kavics festéssel párhuzamosan az „Ébredések aprókavicsai „gondolatok.